Prológus
Igazából én magam
sem tudom, hogy mire számítottam, de erre az egy dologra még csak gondolni sem
mertem volna… Elrohant. Collin volt az egyetlen ember, aki nem taszított el
magától amikor megtudta, hogy ki – vagyis inkább mi – vagyok valójában.
Bár én sem mondom, hogy rájöttem mivé váltam amikor anyám a
kezeim közt mondta ki utolsó szavait, de arra igen, hogy manipulálom az emberek
érzéseit, gondolatait és cselekedeteit. Alapvetően mindenki királynak tartaná,
ha ez vagy ehhez hasonló képességei lennének, de én inkább kegyetlennek
gondolom, na jó. Gondoltam, amíg nem jött Collin és segített nekem
optimistábban látni a világot, és ez az ami miatt megszerettem őt. Kizárólag
mint barátot!
Aztán ma éppen azt
próbáltuk megfejteni, mit jelenthettek anyu utolsó mondatai:
„ Most
átadom neked, amit már régen kellett volna, de nem tettem. Sajnálom… Akit
igazán szeretsz, ne bűvöld és manipuláld, mert elveszíted. Egyedül kell
megbirkóznod mindezzel. Okkal került hozzád ez a képesség. „
Próbáltunk a
sorok között olvasni, próbáltunk a szavak mögé látni, próbáltunk rájönni az
okra, az indokra ami miatt az erőt nekem szánták. De kik és miért? És akkor
valahogy – ötletem sincs hogy – közel kerültünk egymáshoz és… És megcsókoltam.
Zavartan eszméltem fel meggondolatlan cselekedetem kába álmából, de addigra már
késő volt. Collin ellökte magát tőlem és gyors, dühös léptekkel sietett el
onnan. Onnan a közelemből.
Utána akartam
kiabálni és meg szerettem volna magyarázni az egészet, de mégis hogyan tehettem
volna? Magamon sem tudtam kiigazodni. Bonyolult voltam, mint egy matekpélda
vagy mint egy nő. Így csak álltam ott mint egy jókora darab szerencsétlenség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése